Az ötödik nijáma: Ísvara pranidhána - a Legfelsőbb Lény iránti odaadás

„A cselekedetek jobban tükrözik valakinek a személyiségét, mint szavai. A jógi megtanulta, hogyan szentelje minden cselekedetét az Úrnak, így azok a benne is ott rejlő isteni természetet tükrözik.” (B. K. S. Iyengar)

Az „én”-tudat elhagyása

A jóga filozófiai alapja: a bennünk lévő valóság mentes az illúziótól. Attól a káprázattól, amely az életünk korlátainak és nyomorúságának az oka.

Az egyéni tudat ennek a végső valóságnak megnyilvánulása. Mégis azonosul érzékszerveivel, a környezetével, és ez fátylat von valódi természetére.

A szabadulás egyetlen módja az „én-tudat” leépítése vagy jobb szóval transzformálása, amely minden jóga rendszer célja.

Az Ísvara-pranidhána gyakorlása során a hangsúly azon van, hogy ne az én, hanem a Te akaratod legyen meg. A tetteink és akaratunk Úrnak szentelése még csak a kezdet.

Mindez nem egyszerű mentális erőfeszítés, hogy a törekvő valahogy belenyugodjon Isten akaratába. Nem puszta elfogadás, hanem egy mélyebb átalakulás: Istenben való megnyugvás, amelynek haladó gyakorlata a szamádhi tudatállapota.

A valódi személyiségfejlesztés

Aki hisz…

…nem esik kétségbe,

…nem válik büszkévé – tudja, hogy minden Istenhez tartozik

…nem ittasul meg a hatalomtól és nem ragadják magukkal önző vágyak, „fejét csak Isten imádásában hajtja meg.”

„…a testi erő bhakti [odaadás, áhitat] nélkül halálos méreg, a puszta vallásos imádat a jellem ereje nélkül könnyen kábítószerré válik.” (B. K. S. Iyengar)

Az érzékek szabályozása nagyon nehéz, az elméé még nehezebb. Ha már kimerültünk az erőfeszítésben, a sorozatos kudarcokban, az Úrhoz fordulunk, itt kezdődik a bhakti – az odaadás: az elme, az értelem, az akarat alárendelődik az Úrnak. A bhaktiban eltűnik a hamis én és a valódi egyéniség bontakozik ki.

Isteni beavatkozás

Patandzsáli és a korabeli jógik számára az Isten több mint egy fogalom. Olyan élő tapasztalat számukra, amelyet feltételezhetően megosztottak egymással. Kezdetektől fogva az Úr felé történő hódolás a jógának mindig fontos eleme volt.

Az Úr iránti odaadás megnyitja a szívet a Legfelsőbb felé, aki a megvilágosulatlan egyén érdekében felveszi a világ és a hatalom alakját. A megvilágosultnak pedig a szívébe költözik.

Az odaadás folyamatáról Vjásza a Jóga-bhásjában (Fejtegetések a jógáról – a Jóga-szútra legkorábbi ismert magyarázata) így ír:

„Az odaadás miatt egyfajta különleges [Felé irányuló] szereteten (bhaki) keresztül az Úr közelebb húzódik a jóginhoz és egyedül (a jógin) természete miatt támogatja őt. Kizárólag e természet által a jógin közel kerül az eksztázis (szamádhi) megvalósításához és az eksztázis gyümölcséhez [ami a felszabadulás].” 1.23.

Igazi jelentősége ennek az utolsó nijamának abban rejlik, hogy több mint erőfeszítés. Az ísvara-pranidhánában benne rejlik Isten viszonzása, kegyelme: a jógi megtesz mindent, hogy meghaladja saját ego-személyiségét, de az utolsó lépés – „az eksztatikus Önfelismerés fel való elrugaszkodás” – már Isten kegyelmén múlik.

A jamák és nijamák közül – amelyek egyértelműen a jóga bevezető gyakorlatai – kiemelkedik az Isten előtti meghódolás. Az összes többi tag magas szintű gyakorlása különleges képességeket, sziddhiket eredményez, a meghódolás gyakorlásával azonban egyből a legmagasabb tudatállapot, a szamádhi érhető el (kihagyva így a nyolcfokú jógaút összes többi elemét kezdve az ászanától a meditációig).

„A szamádhi azáltal jön el, hogy mindent feláldozunk Ísvarának.” 2.45.

(Patandzsáli: A jóga vezérfonala. Malik Tóth István fordítása Szvámí Vivékánanda nyomán.)

forrás: http://pecs.napkeletjogahaz.hu/index.php/2013/05/otodik-onfegyelem/